(példabeszéd )

Szél Róza tizenkét évig naplót vezetett.  Nem minden nap, de volt úgy, hogy naponta többször is. Munkanaplónak nevezte, mivel az egész életet és még az álmokat is munkának vette. A protestáns neveltetés még a legtitkosabb naplóbejegyzéseket is átnyirkosította egy kissé, nem lehetett már mit tenni.

Tizenkét évig. De nem határozta el, hogy egy ilyen súlyos jelentőségű, misztikus hosszúságú időintervallumot fog kitenni memoáríró munkássága. Nem. A tizenegyedik évben észrevette, hogy az akkor még férje rendszeresen olvassa a bejegyzéseit. Erre az eshetőségre korábban is gondolt, ezért sok metaforát, szimbólumot és egyéb képes beszédet alkalmazott az írásaiban – akárcsak a Bibliában; az alakok neveit pedig eltorzította vagy monogramokat használt.

A férj azonban a tizenegyedik év tájékán először csak hullámossal aláhúzott sorokat, néha kérdőjelet vagy felkiáltójelet rakott ki – mintha csak egy dolgozatot javítana, holott mindketten tudták, itt az ő közös életükről van szó.

Ekkor Szél Róza átváltott idegen nyelvekre. Angol, orosz, francia, latin – a férje nem beszélt nyelveket. De ez csak olaj volt a tűzre. A félig megértett szövegekhez kommentárokat írt, és mindenféle morális prédikációba kezdett a napló még üres nyirkos lapjain.

Tudták mindketten, ennek nem lesz jó vége. Tizenkét éve éltek együtt, a lányuk csak most kezdett iskolába járni. Szél Róza nyelveken írt, mígnem egy délután arra jött haza, hogy a naplója a konyhaasztalon hever cafatokra tépve.

„Hányinger, hányinger” – mondogatta magában, mert azt érezte, tönkre tették a munkáját, az életét, az álmait – és többet már nem lehet összerakni.

S hogy, hogy nem, ennek éppen a születésnapján kellett megtörténnie.

Szél Róza úgy érezte, nem maradhat otthon ezen a napon. Csak úgy találomra elment egy moziba. Ott éppen egy Greenaway-filmet adtak. A film címe ez volt: A Párnakönyv – s ez egy szempillantásra Szél Róza számára élethelyzetének a szimbólumává vált.

Mindjárt még ott a moziban elhatározta, hogy véget kell vetnie a történetnek. Hazament a gyermekéért, s aztán lemenet a folyópartra még egyszer megcsodálta őt, és azt mondta neki, ne aggódjon, a mennyországban találkozni fognak. Amikor a hídhoz értek, beletaszította a kislányt a folyóba, majd maga is beleugrott a vízbe.

Szent Péter azonban nem engedte be Szél Rózát a mennyországba, hanem azt mondta neki:

„A gyermeked lelke nincs itt, s te sem jöhetsz be, amíg meg nem találod azt” – s becsukta a nagy kaput.

Szél Róza így visszament a folyóhoz, és azóta hosszú ujjait belemártva a vízbe keresi-keresi az ártatlant. A dunai hajósok sokat mesélnek a vizeket pásztázó hosszú ezüsthajú asszonyról, aki keservesen sírva lebeg a víz felett.

THE END