Gyorsan meg kell tanulnom láthatatlanná válni – gondolta Szél Róza -, mert ha ez így megy tovább, még alkalmaznom kell paranormális képességeimet.

Találgatni lehet csak, konkrétan mire értette ezt.

Mindenesetre nagy példaképe, Milarepa, a jógi, simán tudott repülni, eltűnni, majd újra feltűnni, de leginkább énekelni szeretett. Persze míg odáig eljutott, hogy csak ült a barlangjában, meditált és énekelt, addig sokat kellett tűrnie és tanulnia. Különösen nehéz eset volt a mestere. De nélküle sose tudta volna megtanulni, hogyan lehet láthatatlanná válni.

Kétezer tízet írunk – folytatta a gondolatmenetet Róza.

És ilyen közelről még sohasem láthattuk Szél Róza pszichéjét: a kulisszák mögött még egy újabb színpad, aztán még egy és még egy. Sokat töprengett azon, ha mindet kifordítanánk, mint egy kétujjas kesztyűt, vajon találnánk-e valamit.

Azt hiszem, nem…Ha a végtelent kifordítjuk, mint egy kétujjas kesztyűt, a semmit találnánk ott.

Milarepa elmosolyodott. Elégedett volt a válasszal. Szél Róza megfejtette a titkot, hogyan lehet láthatatlanná válni.

Az út már világos, csak végig kell rajta menni – mondta Milarepa kedvesen, és eltűnt.

Milarepa lábnyoma

A MILAREPÁ-ban (neves tibeti bölcs neve) Hamvas (Béla) kétfajta lételemet boncol szét, amely tulajdonképpen két végletes pólusa az emberi létezésnek: a lét alattira süllyesztett és a lét fölött szinte elpárolgó létmóduszt, más szóval: Peru és Tibet különös világát. Ebbe az esszébe begyűrűznek a modern létfilozófiák is, s mellettük a vallás szenvedéssel kapcsolatos direktívái is. Az író szerint az, aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: “Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet” (ezt persze – az író sorsát szemlélve – önvigasztalásnak is felfoghatjuk). Ezért lesz “A Megfeszített Isten a Föld rangja a világegyetemben”, az éber és tudatosan vállalt szenvedésnek, az amor fatinak a legmagasabb és legemberibb jelképe. Az ember ugyanis energiájának nagy részét arra pazarolja, hogy mindennapi létében elrejtse maga elől tragikus sorsát, s hogy ezt a sorsot elkerülje. A szenvedés magunkra vétele viszont egyre magasabbra ösztökél, a teljes lét felé. S itt újfent eljutunk a transzcendenciába, s meglátjuk, hogy Milarepa azért léphetett az isteni létbe, mert maradéktalanul végigszenvedte a neki szánt részt. A hamvasi létszemlélet szívéhez jutunk el ezen a ponton: “A szenvedés isteni ménjén jut el az ember a leggyorsabban az Első Lélek titáni lényéből az óceáni sötétségeken át az Utolsó Lélek világosságába”. S a metafizikus itt visszatér a vallás egyetemes bázisára: “Csak szeretni szabad. Mert a szeretet az Utolsó Lélek.” – Dienes Ottó: A láthatatlan történet, Hamvas Béla esszéiről

HamvasBéla.org

Milarepa’s footprint – handpainted by H.H. Drikung Chubgon Chetsung Rinpoche, June/July 2003