Gyorsan meg kell tanulnom láthatatlanná válni – gondolta Szél Róza -, mert ha ez így megy tovább, még alkalmaznom kell paranormális képességeimet.

Találgatni lehet csak, konkrétan mire értette ezt.

Mindenesetre nagy példaképe, Milarepa, a jógi, simán tudott repülni, eltűnni, majd újra feltűnni, de leginkább énekelni szeretett. Persze míg odáig eljutott, hogy csak ült a barlangjában, meditált és énekelt, addig sokat kellett tűrnie és tanulnia. Különösen nehéz eset volt a mestere. De nélküle sose tudta volna megtanulni, hogyan lehet láthatatlanná válni.

Kétezer tízet írunk – folytatta a gondolatmenetet Róza.

És ilyen közelről még sohasem láthattuk Szél Róza pszichéjét: a kulisszák mögött még egy újabb színpad, aztán még egy és még egy. Sokat töprengett azon, ha mindet kifordítanánk, mint egy kétujjas kesztyűt, vajon találnánk-e valamit.

Azt hiszem, nem…Ha a végtelent kifordítjuk, mint egy kétujjas kesztyűt, a semmit találnánk ott.

Milarepa elmosolyodott. Elégedett volt a válasszal. Szél Róza megfejtette a titkot, hogyan lehet láthatatlanná válni.

Az út már világos, csak végig kell rajta menni – mondta Milarepa kedvesen, és eltűnt.

Milarepa lábnyoma

A MILAREPÁ-ban (neves tibeti bölcs neve) Hamvas (Béla) kétfajta lételemet boncol szét, amely tulajdonképpen két végletes pólusa az emberi létezésnek: a lét alattira süllyesztett és a lét fölött szinte elpárolgó létmóduszt, más szóval: Peru és Tibet különös világát. Ebbe az esszébe begyűrűznek a modern létfilozófiák is, s mellettük a vallás szenvedéssel kapcsolatos direktívái is. Az író szerint az, aki nem vállalja a szenvedést, a létteljességet veszítheti el: “Az tesz bennünket istenivé, ha tudatosan magunkra vállaljuk a keresztet” (ezt persze – az író sorsát szemlélve – önvigasztalásnak is felfoghatjuk). Ezért lesz “A Megfeszített Isten a Föld rangja a világegyetemben”, az éber és tudatosan vállalt szenvedésnek, az amor fatinak a legmagasabb és legemberibb jelképe. Az ember ugyanis energiájának nagy részét arra pazarolja, hogy mindennapi létében elrejtse maga elől tragikus sorsát, s hogy ezt a sorsot elkerülje. A szenvedés magunkra vétele viszont egyre magasabbra ösztökél, a teljes lét felé. S itt újfent eljutunk a transzcendenciába, s meglátjuk, hogy Milarepa azért léphetett az isteni létbe, mert maradéktalanul végigszenvedte a neki szánt részt. A hamvasi létszemlélet szívéhez jutunk el ezen a ponton: “A szenvedés isteni ménjén jut el az ember a leggyorsabban az Első Lélek titáni lényéből az óceáni sötétségeken át az Utolsó Lélek világosságába”. S a metafizikus itt visszatér a vallás egyetemes bázisára: “Csak szeretni szabad. Mert a szeretet az Utolsó Lélek.” – Dienes Ottó: A láthatatlan történet, Hamvas Béla esszéiről

HamvasBéla.org

Milarepa’s footprint – handpainted by H.H. Drikung Chubgon Chetsung Rinpoche, June/July 2003

Emlékszem arra a jelenetre a Zokogó majomban – gondolta Szél Róza -, amikor Böske, ha jól emlékszem…

Szél Róza kezébe vette a nagy darab szappant, és elkezdte a karját szappanozni. Aztán felemelte az egyik lábát, hogy azt szappanozza be, utána meg a másikat, és így csutakolta tovább az egész testét – meglehet, háromszor, négyszer is, amíg a szappan egészen kicsi nem lett.

Már nem szoktam jól emlékezni…

És bele-belemerítette az egész testét a gőzölgő vízbe.

De apám sose szerette, ha hangoskodtunk. Ha mi, gyerekek, mondjuk, felröhögtünk vagy sikítoztunk, azt mondta,
hogy csak a fürdőskurvák sikítoznak. Fogalmam sem volt, hogy az mi, de mivel szerettem sikoltozni meg kergetőzni, elhatároztam, hogy ha nagy leszek, fürdőskurva leszek…

Egy pillanatra megállt a keze a szappannal való játékban.

Azt sejtettem, hogy nem lehet valami jó fürdőskurvának lenni.

Böske, valahányszor Kolozsvárra érkezett, fiákeren a gőzfürdőbe hajtatott.

“Jegyet váltott, a kiskutyát bevitte a pénztárba, s miután levetkőzve, meztelen hajladozással beállította fürdővizét, cigarettára gyújtott, és hanyatt fekve fújta a füstöt: teste szinte lebegett a kádban, örült, hogy legalább két hétig ismét egyedül lesz, azt tehet, amit akar, s nem kéri számon senki; a Szent Anna-tóhoz két és fél hónap alatt egyszer sem tudott fölmenni, a fenyvesek pedig nem keltették benne azt a hatást, melyet az erdőktől várt: untatóan egyformáknak találta a fákat, amelyek leborított, zöld tasakokként sorakoztak egymás mellett, gyantaszagot árasztva, s néha arra gondolt, ha festő volna, sose érdekelné ez a táj…”

Úgy látszik, ez a jelenet annyira meghatározta Szél Róza életét, hogy másképp már nem is tudott fürödni, csak ahogy azt Böske tette a kolozsvári gőzfürdőben. A lelkiismeret furdalása azonban sosem oszlott el, még az után sem, hogy az apja meghalt.

♥ Mária Terézia korában úgynevezett vizes bordélyok léteztek – innét a „fürdős kurva” elnevezés.  Bővebben: Kolozsvár – közelről

Ha tudnék festeni, így festenék – gondolta Szél Róza miközben Miklós Hajnal képeit nézegette, aztán fogta a portörlő rongyot, és elkezdte törölgetni a nippeket a polcon.

Voltak máskor is hasonló gondolatai. Ha tudna énekelni, úgy énekelne, mint Ágens. Ha tudna táncolni, úgy táncolna, mint Maria Naidu. Ha tudna repülőgépet vezetni, úgy vezetné, mint Besenyei Péter. Ezek a gondolatok főleg akkor gyötörték, amikor valamilyen házimunkát végzett, de leginkább mosogatás és vasalás közben.

Egyszer találkozott egy kislánnyal a gyermekpszichiátrián. Olyan volt, mint amilyennek Szél Róza egy kis angyalt elképzelt. Szép nagy barna szemeivel belebámult Szél Róza fejébe.

Miért vagy itt? – kérdezte Szél Róza.

Látod ezt? – mutatta a kislány a vékony, hosszú égési sebet a karján. – Segítettem vasalni, és az történt, hogy nagyon megfájdult tőle a fejem. És azt mondták, hogy ííííígy – és mutatta -, egy kört és egy keresztet fognak a hátamra rajzolni holnap.

Szél Róza nagyon félt a holnaptól. Tudta, hogy mi fog történni a kislánnyal. De a kislány nem tudta; egészen addig nem tudta, amíg holnap nem lett.

Szóval vasalás közben sok mindent ki lehet gondolni – gondolta Szél Róza, folytatva a portörlést. – Mert az ember fejében a folytonos csevegés sose ér véget, még álmában sem.

Ha tudnék festeni, szereznék egy akkora vásznat, mint a fal, és elkezdeném rá festeni az életem állomásait – folytatódott a cselekvés Szél Róza fejében.

S ha tudott volna verset mondani, Latinovits Zoltán lett volna. Ha tudott volna énekelni, Mari Boine lett volna. Ha tudott volna lenni. De nem tudott. Csak törölte a port, vasalt és mosogatott.

Mari Boine – Goaskinviellja / Eagle Brother (Oslo Opera House, 2009)

Szél Róza gyerekkorának meghatározó alakja volt apai nagyanyja, Nyanyó, vagy ahogy azt az anyjától hallotta: nagyanyád. (Az anyja ezt persze úgy értette, az öregasszony.)

Nyanyó teljes öregasszonyi jelmezében (fekete cérnaharisnya, fekete vászonruha, szürke-fekete kardigán, fekete-szürke fejkendő és egy nagy fehér zsebkendő komoly, fekete szegéllyel) minden nap ott ült a konyhában és nagy bibircsókos orra mögül figyelte, forr-e már a leves. Ő képviselte a szilárd protestáns morált a családban. Előtte nem lehetett káromkodni, illetlenkedni, hangoskodni sem Szél Rózának, sem senkinek. Ennek ellenére gyakran megtörtént, hogy Nyanyó azt találta mondani: Isten nem bottal ver!

Az öregasszony, már amikor odaköltözött hozzájuk, volt vagy száz éves, legalább is Szél Róza szemében. Az öregemberre Róza csak halványan emlékezett. Odaköltözésük után nem sokkal meghalt. A költözésnek valójában az öregember volt az okozója, s a tény, hogy az öregasszony már nem tudta egyedül ellátni (a baját).

Szél Róza életét nagymértékben befolyásolta, hogy Nyanyó minden nap ott ült a konyhában, és figyelte, forr-e a leves. Azt is mondhatnánk, Szél Róza gyermekkora egy pisszenés nélkül telt el. A rosszalkodást máshol kellett végrehajtani. Már ha volt az embernek kedve. Mert Nyanyó mellett sokszor nem volt kedve az embernek még rosszalkodni sem.

Nyanyó azért melegített teát, olvasott mesét, mutogatta a könyvjelző képeket az imádságos könyvben (ez keresztanyád, ez nagyapád, ez itt apád kicsi korában, ez itt a becsi templom…), úgyhogy igazán nem érdemelte meg, hogy a gyerekek bosszúból olykor lehúzták a fejkendőjét.

Isten nem bottal ver! – visszhangzik Szél Róza fejében az átok a mai napig. És nehéz volna számba venni, ha nem bottal ver, akkor mivel is.

1993. március

Vladiszlav Todorov: Ádám-komplexus

(in: Orpheus 1992/4/5-10. 5-10p)

• Isten arra kárhoztatta Ádámot, hogy örökre saját nyelvi kreatúráinak a foglya legyen…
• …az alkotást gerjesztő elve pedig a bűn lett…
• A szem egy tökéletes fényszóróvá sűrűsödött kiméra, mely ég a vágytól, hogy megerőszakolják a saját látomásai…
• A Paradicsom is azért veszett el, mert láthatóvá lett.
• Ádám teste lett az a csapda, melyben Isten el akarta ejteni az Ördögöt.
• (Ádám) klausztrofóbiája váltotta ki kezdődő idioszinkráziáját.

Biztos vagyok benne, hogy ragaszkodom V.-hoz, látni is szeretném. De addig nem, amíg összekeverem, felcserélem a szellemi és a testi vágyaimat. És a legnagyobb baj az, hogy szinte tárgy nélküli vágyról, testi vágyról van szó nálam. Ez lehet a mohóság, mértéktelenség és a perverzitás. És hasonlóságot mutat a tárgy nélküli félelemmel: a szorongással.

Maria Sveland Strömstadban (fotó: Martin Larsson)

Egy ronda januári reggelen Sara egy Teneriffa felé tartó repülőgépen ül. Otthon hagyta a férjét és a gyerekét, hogy egy hétig nyugodtan gondolkodhasson. Ugyanis belátta, hogy elkeseredett, annak ellenére, hogy csak 30 éves. Tényleg egy igazi ”keserűpunci”. Ennek igazán nem kellett volna így történnie, hiszen ő csak a szerelemről álmodott, mint oly sokan mások.
De most ott ül a repülögépen bugyuta-Teneriffa felé, és minden igazságtalanság eszébe jut, amit valaha is elkövettek ellene. Arra gondol, mennyire becsapva érzi magát a szerelemmítosz által. Az, amelyik rávesz bennünket, hogy családot akarjunk alapítani. Mindazokra a nőkre gondol, akik úgy éreznek, mint ő, akiknek az energiáját felemészti a családi pokol. Egy egyenesen lefelé ágazó örökség, a nyugtalan anyja mosogató ekcémás kezeitől egészen Sara ideges ügyességkomplexusáig.
A repülőre Erica Jong ”Rettegés a repüléstől” című (Tericum Kiadó 2002) 70-es évekbeli klasszikus regényét viszi magával, és miközben Sara olvassa, azt kívánja, bárcsak 1975 lenne 2005 helyett. Mert úgy tűnik, minden sokkal jobb volt a 70-es években, minden család elleni lázadással, laza kapcsolatokkal és kábítószerezéssel. Most 2005 van és Sara rémülettel fedezi fel, hogy jobban vágyik egy egész éjszakán át tartó alvásra mint egy ”Hirtelen Felindulásból Elkövetett Dugásra”.
Bitterfittan vad felszámolás a szerelem mítoszával, az anyasággal és az egész szarkultúrával, ami affelé tendál, hogy mindent hamis kukirózsaszínre fessen. Egy regény, egy önéletrajz, egy riport identitásról, szexisztikus szocializációról és az egyik legfontosabb női kérdésről: hogyan érhetjük el valaha is az egyenjogú társadalmat, amikor még arra sem vagyunk képesek, hogy egyenjogú kapcsolatban éljünk azokkal, akiket szeretünk?

-írja az Élet És Irodalom – Svédország blogban Melissa

A hétvégén tartották a nyugat-svédországi Strömstadban (t.i. lakhelyem) a második Téli Szófesztivált (Winter Word Festival), amelynek Maria Sveland is vendége volt. Melissa blogjából elég sokat megtudhatunk az ifjú svéd írónőről és első könyvéről, a Bitterfittáról – amit én (mégis csak) fapinának fordítanék. Én magam még a regény első pár oldalnál tartok, és nem vagyok jogosult még egy pártatlan bakfittyre sem. Maria Sveland mindazonáltal kellemes benyomást keltett bennem, és mivel a Svédország nevű szexista-feminista-demokratikus mintaállamban (sic.!) van szerencsém élni, felkeltette a téma iránti érdeklődésemet.

További képek a fesztiválról: Martins site

There are elections this weekend in Iraq. But I don’t think the future of the country can very much change this time either. Hopes can be high, and of course we all wish peace for the thousands of innocent sufferers of a never ending war.

Those Iraqis and Kurds living in Sweden could already leave their votes in the ballot boxes yesterday, and the ones who are resident in Norway can vote today. (Göteborgs-Posten)

Out walking the dogs next to the E6 international highway I met a big group of voters who took a break at Skee Statoil on their way to Göteborg. 2 coaches and many cars escorted by tv-reporters “invaded” the small gas station. Many with families. Flags with the image of burning candle, Kurdish flags, cheerful music, properly dresses people in good spirit. First I thought it was a wedding procession.

I admire them, Kurdish people. All the calamities they are bearing with patience and pride, and they are still able to smile and dance as life goes on.

Amikor a kezembe kerültek Szél Róza naplótöredékei, majdnem olyan meghatottság vett erőt rajtam, mintha Homérosz Iliászát találtam volna meg a görög lány sírjában. (Egyes variációk szerint az Iliász egy sértetlen példányát egy görög sírban a halott fejtámlájában találták volna meg, Roman Payne szerint Nagy Sándor tartott egy tekercs Iliászt a párnája alatt.) A magamra ismerés elementáris erővel szippantott bele a szövegbe; ott voltam benne: Én, Én, Én. Mindenütt csak Én. Meg nem is.

De hiába is tiltakozunk ellene, mindannyiunk sorsa univerzális.

- mondta a Szél-jegyzetek szerzője, amikor felfedte a kilétét.

Szél Róza úszósapkában

To Dear Helen

After we had talked I found this poem on YouTube. For you, with love:

Text

Amikor Szél Róza szemében kihunyt a csillogás – még ha ideiglenesen is – , azzal vigasztalta magát, hogy Mata Hari sem volt különösebben szép. Mata Hari, született Margaretha Geertruida (Grietje) Zelle, az 1910-es évek elejére Európa legjobban kereső kurtizánja volt. Orra feltűnően nagy és görbe, szeme enyhén kidülledt, orra alól és álláról rendszeresen borotválta a szőrt. A férfiakat azonban  kisugárzásával és igéző tekintetével bűvölte el, és szexepiljének nem lehetett egyszerűen ellenállni.