„Egyedül akarok lenni, egyedül akarok lenni” – hajtogatta magában Szél Róza miközben idegesen tűrte le a harisnyáját. Viszketett tőle, mint ahogy a melltartóktól is viszketett.  Nőnek lenni átok, hallotta anyját. A szépségért meg kell szenvedni, hallotta megint csak őt, s megcsapta az orrát a harisnya savanyú szaga.

A nejlonharisnya drága volt. Legalább is drága, hogy minden nap újat vegyen fel Szél Róza anyja. A nap végén lefejtette a lábáról, a karosszék háttámlájára tette, a szoknyára, s amikor Szél Róza beleült a székbe, hogy tévét nézzen, a harisnyából áradó lábszag tisztára elbódította. Ez volt hát a gyermekkor? A harisnyaszag? Az anyaszag?

„A nejlon, a műszálas, a merevítés a melltartóban, a cipők, a hajfesték, a szemspirál, a hormonspirál – ez mind az átok, a szenvedés, amit a szépségért fizetni kell” – gondolta Szél Róza belefáradva a nő szerepébe. „Egyedül akarok lenni, s tisztázni magamba, hogy nő akarok-e maradni, vagy átoperáltatom magam.” De nem tudta elképzelni magát izzadt, szakállas férfinak sem.

Lábáról csendben lefejtette a harisnyát, elsimította a karosszék háttámláján lógó szoknyán, s beleült a székbe.

„Egyedül akarok lenni, egyedül akarok lenni a gondolataimmal” – gondolta, de hamar belátta, egyedül volt ő, csak éppen a gondolatai voltak azok, amik nem hagyták nyugton. „Egyedül, gondolatok nélkül” – próbálta, ám csak a halál jutott az eszébe, a halál, amikor még a gondolatok is megsemmisülnek. A megsemmisülés nem tetszett Szél Rózának. Azzal még várjunk. De nem lehet egyszerre élvezni is az életet meg élni is. S kikapcsolta a melltartóját.

„Szeretnék pár napig egyedül lenni.”

Hajnal fél háromkor ébredt meg. Elaludt a karosszékben a savanyú szagot párologtató harisnyák között.

„Már ennyi az idő? Ilyen hamar elmúlt egy év?”