„Itten harmadfokú öngyűlöletről van, kérem, szó!” – mondta az ügyész, majd kis hatásszünetet tartott. – „.. a legsúlyosabb büntetést kérem kiszabni a vádlottra.”

Szél Róza összecsuklott. Tudta, másoknak nem szabad ártani. Tudta, a gyűlölködés és a meg nem bocsátás bűn. Tudta, s most itt állt a bíróság előtt. És ebben nem látott semmi különöset. Még az ügyésznek is igazat adott. Az elhangzottak hatására azonban valami elkezdett kavarogni a gyomrában.

„Engem soha nem tanítottak meg szeretni” – szabadkozott magában. „Soha nem dicsértek meg a jó bizonyítványomért. S ha rosszat csináltam volna, biztosan megvernek – de soha nem csináltam még rosszat sem!” És megjelent szigorú apjának a tekintete, a kőszoboré. És látta az anyját a hosszú műanyag cipőkanállal a kezében, ahogy ott áll az asztal mellett, s ezt mondja: „Megeszed!” És látta az eltörött poharat, amit rémülten rejtegetett napokig, majd bedobta azt a kerti budiba.

„Ártatlan vagyok” – fakadt ki hirtelen, meg sem gondolva, mit mond, az egész bíróság megrökönyödésére. Tudta, logikátlan, amit mondott, s csak az érzelmei vezették. De mindenki hirtelen olyan önzővé válik a halál árnyékában.

„Nem tudja, mit beszél” – hallotta a padok közül. És sietve elnézést kért.

A bírónak nagy, jóságos barna szemei voltak. Homloka körül finom gondfelhők lebegtek, azokat legyezgette egy üres géppapírral. Korára és tapasztalatára való tekintettel mindig ő kapta a legfogósabb eseteket. Szél Rózát megtört lelkére való tekintettel felmentette, természetesen, de legszívesebben életfogytiglan szeretetre ítélte volna, ha olyan egyáltalán létezne.